The End

El se hiszem, hogy lassan két hónap telt el az utolsó bejegyzésem óta, de most olvastam vissza a bejegyzéseket, nosztalgiáztam egy kicsit, és úgy gondoltam illene befejezni. A táborban az utolsó 3 hét nagyon lassan telt, mindenki csak az utazásról beszélt, a napok pedig nagyon lassan teltek. Azért örülök, hogy egy művész táborba kerültem, mert a gyerekek mindig előadtak valamit. Láttam a Sweeney Toddot, a Nyomorultakat, Aidat, a Muzsika hangját, tényleg tehetségesek. Nem bántam meg, hogy eljöttem, persze volt néhány húzós pillanat, és mélypont, viszont összességében nézve nagyon jól éreztem magam, és remek tapasztalat volt. Nem állítom, hogy jövőre is visszajönnék a táborba, valami újat szeretnék kipróbálni, de egy biztos az USA-ba visszajövök, amilyen hamar csak lehet. Az előző bejegyzésemben beszámoltam arról az esetről, amikor egy zsaru állított be a konyhára és kikérdezett minket, hogy nem vagyunk-e foglyok, jól bánnak-e velünk, meg ilyenek. Nos mindenki azt hitte Shawn jelentette fel Mike-ot, de New Yorkban kiderült, hogy nem ő volt, hanem az őrült kanadai lány, Bethany.

Mint ahogy említettem a tábor felejthetetlen élmény volt, de nem annyira mint az utazás. Noémivel Miami és New York mellett döntöttünk. Először Miamiba mentünk, ahol a hurrikán miatt felhős volt az ég, viszont nagyon fülledt volt a levegő és minden nap 35 fok körül. A tábor New Yorkban rakott ki minket, onnan egyenesen a JFK-re mentünk, és a reptéren is éjszakáztunk. Miamiba egy olyan járattal mentünk, ahol mindenki fekete volt, csak mi ketten nem. Az ellenőrző kapunál még a szandált is levetették velem, majd miután áthaladtam rajta, ami NEM csipogott, mégis félrevezettek, és megmotoztak (ahogy Rómában is hazafelé az átszállásnál). Később, a beszállásnál kiállítottak engem a sorból, hogy ellenőrizzék biztos én vagyok-e az útlevelen és nemcsak úgy loptam valahol. 

A szállásunk egy partihostel volt. 6 ágyas szobákban laktunk, szinte mindig mással aludtunk. Volt horvát párunk, canadai lányok, hong-kongi-német pár, és az utolsó két nap két izraeli srác is csatlakozott, ami hogy is mondjam elég kényelmetlen volt. Azt hitték, ha 4 lánnyal laknak egy szobában, akkor nekik már mindent lehet. Miami olyan mint egy álomvilág, nyaralásnak tökéletes, de én nem tudnék ott élni. Olyan, mintha semmi se lenne igazi: még a vízhordó 60 éves bácsinak is olyan kidolgozott teste van, hogy elolvad tőle minden nő, és a nők is vékonyak tipi-topi topánkában és csilli-villi ruhákban sétálnak a milliomos vén pasik oldalán. Apropó vénemberek, egyik sétánk alkalmával összeismerkedtünk egy kedves 93 éves playboyjal, aki  meginvitált minket a szállodájába, ahol van medence és megcsináltathatjuk a körmünket. Elég csóró kinézetem volt akkor, mert sikerült egy szakadt fehér trikót felvennem, amit leettem, szóval úgy vélte a vénember (egyébként Milo volt a neve), hogy egy kis manikűrrel elcsábíthat minket, hát nagyszívfájdalom volt, de visszautasítottuk nagylelkű ajánlatát.  

Azt hittem a Szilvia név eléggé közismert, de az amerikaiknak eléggé egzotikusnak hangzott, mert minden bemutatkozásnál 3x kellett elismételnem mire úgyahogy megjegyezték. Ezért, a nyaralás hátralevő részében mindenkinek Juliaként mutatkoztam be, köszönhetően a vén Milonak, aki félrehallotta a nevem, és utána végig Julianak szólított. És, hogy őszinte legyek meg is tetszett a név. Just call me Julia. 

Nekünk Miami nem volt elég, ezért úgy döntöttünk, hogy felpattanunk egy óceánjáró hajóra, és egy napra elugrunk a Bahamákra. Gyönyörű hely, bár eléggé lepusztult állapotban láttuk, az Irene-hurrikán miatt, de ettől függetlenül mesés volt. A másik kirándulásunk az USA legdélebbi pontjára Key Westre esett, ami számomra még a Bahamáknál is jobb volt. Olyan előkelő volt az egész, és meseszerű. Ha egyszer milliomos leszek, veszek ott egy nyaralót. 

Nos miután eltöltöttünk egy kellemes hetet a forró, és latinzenétől fülledt Miamiban az utunk egyenesen New Yorkba vezetett. Bár Noémit 6 lóval kellett elráncigálnom, mert nem akarta otthagyni Miamit. 

New Yorkot viszont nekem találták ki, a világ legeslegjobb városa imádom. Jerseyben laktunk Noémi ismerőseinél, de minden nap bebuszoztunk a városba. Az Empire State Buildingen 3 órát töltöttünk; délután mentünk, megvártuk a naplementét és az éjszakát. NY-hoz semmi sem fogható, amint lehet visszamegyek oda és ki se teszem onnan a lábam örökké.

Nos végére is értem, ezzel a nyár tényleg véget ért. Mindenkinek ajánlom, hogy legalább egyszer vágjon neki egy ilyen nyári munkának. Megéri egész nyáron gürizni, utána utazgatni, és jólesik elkölteni azt a pénzt, amiért rendesen megdolgoztál. Még nem zárkózom el a lehetőségtől, hogy jövőre visszamenjek a táborba, de mint már említettem szeretnék valami újat megpróbálni.

Hetek

Mindenki érzi már, hogy közel a vég(e), szinte mindenki az utazásról beszél, foglalja, szervezi. Még a tábor elején a főnök mondta, hogy nem készíthetünk közös képet a gyerekekkel, pár napja jöttünk rá, hogy miért. Csomó híres és fontos ember gyereke van itt, pl. Esté Lauder unokája, vagy az orosz elnök fia. Ezt egy hete tudtuk meg Noémivel, azóta az elnök fiát kerestük, mígnem tegnap egész véletlenül megtaláltuk. Épp kártyázott két barátjával, amikor kiültünk hozzájuk reggelizni, mert az egyetlen szabadtéri asztalnál ültek, és mi kinn akartunk enni. Azon gondolkoztunk, hogy eljön-e az orsz elnök a parents weekend-re, vagy testőröket küld a gyerekért. Továbbá megint megkörnyékezett egy rendőr, egy héten belül ő volt a második, de most nem csináltam semmi rosszat. Kedden Mike összehívta a bandát ebéd után, hogy van valaki, aki beszélni szeretne velünk. Persze, hogy egy rendőr jött, és folyamatosan azt kérdezgette, hogy nincs-e eltörve valamink, nem sérültünk-e meg, ugye tudjuk, hogy szabadon távozhatunk, amikor csak akarunk, azt is kérdezte, hogy nem tart-e Mike vagy bárki más erőszakkal itt minket, tudjuk-e, hogy a fizetésünket tábor végén kapjuk meg, és kb. 5x elmondta, hogy bármikor szabadon távozhatunk. Utána elkérte mindenki nevét, születési dátumát, országát és néhányunktól a telefonszámot is. Szóval már nyilván vagyok tartva a rendőrségen... hurrá. Aztán a rendőr mondta, hogy itt parkol a kocsijával, még 5 percig benn fog ülni, ha bárki beszélni szeretne vele, de itt nem mer, mert fél Miketól, az nyugodtan utána mehet és beszélhet vele. Először arra gondoltunk, hogy a bevándorlásiak még itt se hagynak békén minket, de miután elment, Mike elmondta, hogy valaki közülünk betelefonált a rendőrségre, és feljelentette Mikeot, hogy erőszakkal tart minket itt. És ez a valaki nem más, mint Shawn, a szakács, akit pár napja rúgott ki Mike, így akart bosszút állni... 

Augusztus elsejétől Noémivel elkezdtünk fogyózni, mert felszedtünk pár kilót, és én Miamira bele akarok férni a új farmeromba, amit vettem, szóval elkezdtük mi, ma meg már az összes lengyel fogyózni akar velünk, meg szaladgál a nővérhez mérni hány kilók... De mindegyik hihetetlen mennyiséget képes megenni, és csak beszélnek a fogyókúráról, de igazán eszükben sincs csinálni, csak minket fárasztanak a nyavalygásukkal, meg holnaptól ők is elkezdik, meg mit eszünk, hogy bírjuk, meg ilyen baromságok. Az egyik pedig folyamatosan az emésztéséről beszél... 

Én szeretek itt lenni, persze néha vannak rossz napok, mostanában beszéltük Noémivel, milyen szomorú az, hogy 3 hónapon keresztül össze vagyunk zárva, együtt élünk, kb. együtt vagyunk a nap 24 órájában, aztán vége a nyárnak, és mindenki megy a maga útjára, és talán már soha nem is találkozunk majd, furán hangzik, de ez a tábor tényleg kezd olyan lenni, mint egy család, vagy egy közösség. És most még bosszankodok  a lengyelek hülyeségein, az angolok hisztijein, Mike kirohanásain, de télen lehet, hogy nagyon fog hiányozni... 

Cops

Rég írtam már, de nem történt semmi izgis vagy különleges, vagy ha igen, azt is elfelejtettem :) Viszont történt pár változás: mivel Mike minden nap megríkkatott valakit, ezért páran elmentek a nagyfőnökhöz panaszkodni, és úgy néz ki bevált. Hétfő óta hátborzongatóan kedves, senkivel nem kiabált, senkit sem piszkált, olyan nyugodt, akár egy halott. Sokaknak tetszik ez az új Mike, de én visszasírom a régit, mivel én élveztem a drámákat :D Engem szeret, szóval régen is csak 1-2x kötött belém, de én jókat nevettem, amikor szivatta a lengyeleket, vagy amikor összevesztek a kanadai lánnyal. Most meg túl békés és unalmas minden... Annyira hozzászoktam a szemét Mike-hoz, hogy mikor ma kerestem a hűtőben a répát, és bejött  mondtam neki, hogy "Keresem a bébi répát!", ő meg mondta, hogy "Ott van a polcon!", de én már azt hallottam bele, hogy "Nem érekel...", és kivonultam a hűtőből, hogy akkor engem se, nem lesz répa. 

Csütörtök óta egy csoportban vagyok Noémivel, nem tudom mitől gondolta meg magát, de örülök neki. Bár volt egy kis botrány, mert ez azt jelentette, hogy Noémi velem csinálja a salátabárt, ami a lengyel lánynak nem tetszett. Már ment is Mike-hoz reklamálni, ő meg mondta, hogy nem érdekli, de a lengyel csak mondta a magáét, és hihetetlen görcsösen ragaszkodott, hogy ő marad velem a salátabárnál. Ma meg meggondolta magát, és mondta, hogy beszéljük meg, meg nem is olyan fontos neki a salibár, meg majd cserélnek a Noémivel.  A szakácsunkat pedig kirúgta a Mike hálistennek, csak 2 hetet dolgozott, de mi 2 hete utáljuk. 

Mivel egy műszakban dolgozunk, Mike kikötése csak annyi volt, hogy nem lehet közös day offunk Noémivel, szóval a szerdai volt az utolsó. Végre eljutottunk Glen's Falls-ba, ahol megcsináltattuk a Social Security Cardot, utána pedig mentünk shoppingolni a helyi plázába. Vettem egy türkiz ruhát (képek róla a facen), American Eagle farmert, meg ilyeneket, jó volt egy kicsit szórni a pénzt :)

Csütörtökön úgy döntttünk, hogy a szép ruhánkat megmutatjuk a kisvárosnak, tehát este irány a pub. Mivel már 2 hete nem voltam, őszintén szólva eléggé hiányzott már egy sör, de Murphy törvénye... Kiültem a bár elé a tűzhöz, vártam a sörömet, amit a Noémi hozott, leraktam a mellettem lévő kisasztalra a kancsó sört, a poharat pedig fél percig tartottam a kezemben, majd azt is leraktam, amikor kijön egy pasi, hogy mutassam az igazolványom, majd amikor megnézte mondta, hogy nem ihatok, mert nem vagyok még 21; mondom tudok róla, de látta, hogy fogom a kezemben a poharat; mondom nem ittam belőle, erre ő: "Ha meglátom, hogy iszol, akkor hívni fogom a rendőröket!" "Oké, oké..." Azután a pasi egész este 5 percenként futott az ablakhoz, vagy nézett ki az ajtón, hogy iszom-e... elég idegesítő volt.  Iilyen szempontból totál idióták az amcsik, mert részegen vezthetsz kocsit, de 20,5 évesen még csak a kezemben se foghatom a sört??? Mint később kiderült, drága barátom egy álruhás rendőr volt, szóval akár csak belekortyoltam volna a sörbe, már kapja elő a jelvényét, és bevitt volna... Ezzel sikerült elrontania az estémet, egész este duzzogtam.

Ezek voltak az említésre méltó történések az elmúlt héten, talán még annyi, hogy túl vagyok a felén, ez már a 6. hét és még 4 van hátra, utána Miami, New York, Niagara-vízesés!!!

Harry Potter és a kis sziget

Mostanában elég feszült a légkör a kornyhában,  durva veszekedések voltak Mike miatt. Előző bejegyzésben írtam, hogy Mike úgy döntött nincs csere, marad minden a régiben, vagyis én nem lehetek Noémivel, az angol lányok egymással stb., pedig 2 hete megígérte, és rendesen is dolgoztunk, mert azt reméltük, hogy csere lesz. Szóval most mindenki írtó dühös Mikera, rengeteg veszekedés volt... 

Viszont a tegnapi day off hihetetlen jó volt. Megéri konyhásnak lenni, vagy talán mi csináltuk ügyesen, de a lényeg, hogy az összes főnökkel jóban vagyunk (kivéve a két főnökasszonyt). Két biciklit akartunk kölcsönkérni, hogy azzal menjünk be a városba, de az irodás homokos lerázott minket, kezdtünk volna elkeseredni, amikor leparkolt mellettünk a nagyfőnök és a maintanance-k (karbantartók) főnöke, és kérdezték, hogy miújság, mi elpanaszoltuk, hogy nincs bicikli, a maintanance főnök pedig mondta, hogy kidobja a nagyfőnököt 10 perc múlva itt van és bevisz minket. És így is lett, még haza is hozott :) Utána úgy döntöttünk, hogy elkajakozunk a közeli kis szigetre, amit mindig lehet látni a táborból, és már annyira kíváncsi voltam rá mi van ott. Két, a nevünkkel ellátott kis fémkarikát ráraktuk a kayak felirat alá a táblán, jelezvén, hogy elvittük, és már indultunk is.  Háromnegyed órás evezés után végre kikötöttünk a szigeten, ami elég sziklás volt, szóval egy kis szószerinti sziklamászás után végre feljutottunk a szigetre, ahol kicsit megdöbbenve vettük észre, hogy van két ház, sátor, hinta, meg pad is. Megmagyaráztuk, hogy biztos ez egy kis camping sziget, és lehet ide jönni campingezni. Mivel indulás előtt rengeteget ittunk, ezért sürgősen bevetettük magunkat a sziget közepén álló pottyantósbudiba, és itt meg kell jegyeznem ilyen szépet még nem láttam :) Körbe volt tapétázva, Elvis és James Dean képek lógtak a falon, meg vicces kis képeslapok. Ezután úgy döntöttünk, hogy körbejárjuk a kis szigetet, ami kb. 2 percbe telt. Épp az egyik ház előtt mentünk el, amikor kilépett a teraszra egy velünk egykorú fiú. Sose felejtem el az arcát, olyan megdöbbent képet vágott, rendes sokkot kapott, majd kinyögött egy hellot (ami azt a jelentést hordozta: hát ti mi a francot kerestek itt?), mi szép udvariasan visszaköszöntünk, és indultunk volna tovább, de ekkor kijött egy másik lány, és két fekete labrador, akik veszettül elkezdtek ugatni. Itt már kezdett gyanús lenni, ezért Noémi csak lazán megkérdezte, hogy ez itt magánterület? Bár a válasz ekkorra elég nyilvánvaló volt. Igen, ez magántulajdon, és már értem miért lepődött meg annyira a pasi, amikor meglátott két bikinis lányt a házuk előtt sétálni. Szépen mosolyogva elejtettünk egy sorry-t, majd visszaigyekeztünk a sziget másik felére, a kajakunkhoz. Kb fél perc séta után hátrapillantva látjuk, hogy fut utánunk a két kutya. Amikor odaértek hozzánk én letérdeltem és elkezdtem simogatni őket, az én fejemben meg sem fordult, hogy esetleg megtámadnak minket, Noémiéban annál inkább. Ekkorra már a szigetlakók (1 fiú, 2 lány) is odaértek, és akkor normálisabban el tudtuk magyarázni, hogy mi a táborból jöttünk, és nagyon tetszett a sziget, és csak látni akartuk. Megtudtam, hogy ők nyáron itt laknak, de nem maradtunk sokáig, már indultunk is vissza. Fél órát még napoztunk a kajakban, hagytuk, hogy arra sodorjon az áramlat, amerre akar, majd szép lassan elkezdtünk visszaevezni. Már félúton járhattunk, amikor két lifeguard a táborból közeledik felénk motorcsónakkal, majd amikor odaértek hozzánk, odakiabáltak, hogy menjünk vissza a táborba, de azonnal.  Gyorsan visszaeveztünk, amikor pedig partot értünk ott várt ránk a lifeguard nő, és mondta, hogy 3/4 órán át kerestek minket, mert úgy mentünk el, hogy nem szóltunk senkinek. Bár szerintem az a fémkarikás megoldás elég egyértelmű volt, hiszen abból rájöhettek, hogy Noémi és Szilvi a kitchen staffból elvitte a kajakot. Na nem baj, bűnbánó arc, bocsánatkérés, soha többé nem fordul elő, és már mentünk is készülődni, hiszen este 6kor moziba mentünk a gyerekekkel megnézni a Harry Pottert. A fél tábor és vezér kar tudott az incidensről, eddig is Trouble 1 és Trouble 2-nak hívtak minket (Baj 1, Baj 2). Este viszont megnéztük a Harry Pottert, ami hihetetlen jó volt, nekem nagyon tetszett, bár érdekes volt, mivel csak a mi táboruk ült a moziban, és a gyerekek állandóan tapsoltak, meg fütyültek, meg wcre jártak. Sajnos én se úsztam meg, az én soromból is kellett egy lánynak, akit ki kellett kísérnem, pont akkor, mikor megölték Pitont... De jó volt, mert ingyen mentünk és kaptunk popcornt és colát is :) Összességében ez egy hihetetlen jó nap volt, azt leszámítva, hogy Justin reggel összepakolt és elment...

Parents weekend

Szombat délelőtt érkeztek meg a szülők, ami a gyerekeknek örömet, nekünk viszont több munkát jelentett. Mike úgy döntött, hogy maradnak  műszakok, és nem is kezdünk korábban. Tudtam, hogy ez egy nehéz nap lesz, mivel kb. 1200-1500 emberre kell elkészítenem a salátabárt, szombaton hajnali fél 5-kor már ébren voltam, amikor aznap fél 1-kor feküdtem le, és egyszerűen nem bírtam aludni, mert rossz érzésem volt. A reggelivel még semmi gond nem volt, mert csak pár szülő érkezett korán, de az ebéd... Háromszor nagyobb salátabárat kellett csinálnom. Kb. 6-an dolgoztunk rajta, és így is két órába telt. Már a felénél azt hittem itt vágok a földhöz mindent és drámaian kimasírozok a konyhából, hogy én ezt nem csinálom tovább. Mike folyamatosan engem piszkált a kéréseivel, amit azonnal kellett teljesítenem, be se fejezhettem az aktuális feladatot, el kellett dobnom mindent, és ugrani az első füttyszóra. Mivel Noémi délutános volt, én voltam az egyedüli, aki tudta, hogy mi kell a salátabárba, ezért mindenki hozzám jött és nyaggatott, hogy adjak neki feladatot, mit vágjon, ez hova rakja, jó lesz-e így, de ha bármit rosszul csináltak Mike engem vont kérdőre, nem is érdekelte, hogy én csináltam-e. Ebéd előtt nem sokkal aztán robbant a bomba: épp szárított nudlikat pakoltam, amikor rámkiabált, hogy a salátabár maradékát rakjam jégbe, és tegyem arra az asztalra, amire a kisujjam se fért volna rá, nemhogy egy bazinagy láda tele salátával meg szószokkal. Ezt a feladatot fél órával azelőtt mondta az egyik lengyelnek, aki *** megcsinálni. Ezért felhúzta magát és elkezdett ordibálni velem, hogy most azonnal csináljam meg, és mégjobban hergelte magát, és mégjobban leordította a fejem, én meg csak bólogattam, meg mondtam, hogy oké oké. Ekkor hirtelen megváltozott az arca, és elkezdett közelíteni, megfordult a fejemben, hogy most kell elfutni, de nagyon gyorsan, aztán amikor odaért hozzám megölelt. Konkrétan megdermedtem, mert a legrosszabbra számítottam, de aztán mondta, hogy sajnálja, nem akart kiabálni, nem mérges rám; tudja, hogy milyen keményen dolgozok, és szeret. Erre egy gyenge okét tudtam kipréselni magamból, annyira megdöbbentem. Eltudom képzelni, milyen árva őzike fejet vághattam, hogy hatására így megváltozott. Utána a nap hátalevő részében úgy beszélt velem, mint a halálos beteggel. Azt hiszem gyakrabban kellene alkalmaznom ezt az arckifejezést. 

Annak ellenére, hogy tudtam milyen a szülőhétvége, abban reménykedtem, hogy a mai nap sokkal könnyebb lesz. Nem akartam még egyszer azon a kálvárián keresztülmenni, mint tegnap, szóval reménykedve odamentem reggel Mike-hoz, hogy ugye a vasárnapi ebéd piknik lesz a szabadban, mert akkor nem kell salátabár. Ezt a reményt a másodperc töredéke alatt porrá zúzta, amikor kifejtette, nemcsak hogy benn lesz az ebéd, de ugyanakkora salátabárt is kell csinálnom, mint tegnap. Ezért reményvesztetten a reggelimet félbehagyva elkezdtem csinálni a salátabárt már 10 órakkor. Meglepő, de most kevesebb emberrel is csak másfél óráig tartott. Örültem, mint majom a farkának, de ez az öröm se tartott sokáig. Mike egy héttel ezelőtt megígérte, hogy csak ezt a hetet kell kibírnunk, utána olyan csoportot csinál, hogy együtt lehessünk Noémivel. A délutáni mosogatáskor először bánatos képpel odajön hozzám az egyik angol lány, csak annyit tudott kinyögni, hogy nem lesz csere, mire az új lengyel lány már letámadta, hogy miért haragszik rá. Az egészből semmit nem értettem, de mint utólag kiderült ez az új lengyel lány odament Mikehoz, hogy ő is cserélni akar, mert az nem fair, hogy a magyar és az angol lányok cserélhetnek, ők meg nem. Mivel Mike nem igazán kedveli őt, és félt, hogy ha neki nem engedi a cserét, nekünk meg igen, a lengyel panaszkodni fog a főnöknél, ezért mindenkinek megtiltotta a cserét, nekünk meg annyit mondott, hogy azért nem lehetünk egy csoportban a Noémivel, mert túl sokat beszélünk... Ennyit erről, a gyerekek azért voltak szomorúak, mert el kellett menniük, mi meg ezért. Szóval az egész tábor szomorú...

De most nincsenek gyerekek, este a fél tábor ott lesz a kocsmában, velem együtt! :)

Kenu & könyvtár

Néha vissza kellene olvasnom a blogot, hogy mit említettem már. Aludni ebben a táborban képtelenség, éjszaka a lengyelektől nem tudok, napközben meg mellettünk próbál egy csapnivalóan rossz rockbanda... Szombaton parents weekend, vagyis jönnek a szülők, mert véget ért az első turnus, és csak vasárnap ebéd után mennek el. Mike megszüntette a műszakokat erre a hétvégére, vagyis szombaton mindenki reggel 6-kor kezd, és kitudja mikor végzünk... Új könyvet kezdtem el olvasni: Harper Lee - To kill a mockingbird (Ne bántsátok a feketerigót!) A szerdai day offon kellet volna elmenni a social security card-ért, de kedden lerobbant a táborbusz, így maradtunk itt. Először bementünk az itteni kisvársba - gyalog indultunk el, de útközben felvett minket az elképesztőenjópasi Jayson :P és bevitt minket. Sétáltunk egyet, beíratkoztam a könyvtárba (elég bolondnak néztek a táborban, hogy miért akarok én könyvtárba menni a szabadnapomon...) De nagyon nagyon imádnivaló a könyvtár, és a dolgozók is. Bár a könyvtári kártya igénylése legalább olyan procedúrát vett igénybe, mint a vízumkészítés. Bár az egész könyvtár nem nagyobb az otthoni szobámnál, de az öreg könyvtárosnéni olyan boldogan vezetett körbe, mutatta meg, hogy mit hol találok, majd legnagyobb lelkesedéssel és csodálattal mutatta be a hangoskönyvet. Kérdezte, hogy el tudom-e hinni, hogy egy egész könyv van abban a kis kazettában? Láttam már ennél merészebb dolgot is, de azért én is ámuldoztam egy kicsit ezen a csodán. Budapest utikönyvük volt kettő is, viszont Miami egy sem. Miután kivettem a Harper Lee könyvet, vásárolgattunk egy kicsit, majd találkoztunk három lánnyal a táborból a partnál (közülük az egyik az a lengyel volt, akit 1 órával azelőtt ráztunk  le, mondván mi nem megyünk a városba...) A két másik lány olyan lelkesen ajánlgatta, hogy odaadják a kenut, amivel jöttek, majd ők visszagyalogolnak. Na a kenu mellé megkaptuk a lengyelt is. Nos én ártatlanul és jóhiszeműan beültem hátra, hogy majd én ott elevezgetek (Noémi középen, lengyel elől). Mint utólag kiderült nagy hiba volt a részemről, mert nemcsak hogy én irányítottam a egész kenut, de nekem kellett jórészt evezni is, mivel elől a lengyel csak simogatta a vizet a lapáttal, Noémi középen pedig nem sokat tudott tenni. Így egy óráig tartott mire hazaeveztünk, viszont a táj gyönyörű volt. 

Már lassan egy hónapja le akarom írni, de mindig elfelejtem, nesze neked Európai Unió, még az írek se tudják hol van Magyarország. Egy amerikai is megkérdeze hol van:        

 Ausztria mellett. (csóválja a fejét), Németország? Franciaország? (még mindig nem) Amerikától keletre... (felcsillan a szeme, így már érti)

Július 4. és az első day off

Nem sokat érzékeltem a júl. 4-ből, mert nekem egész nap kellett dolgozni, viszont este bement az egész tábor a városba, és megnéztük a tűzijátékot. Ezen a héten az új beosztás szerint dolgoztunk, én a héten délutános vagyok, vagyis 11:45-re kell menni. Az egyetlen jó dolog az egészben, hogy aludhatnék sokáig, de itt képtelenség, mert az összes lengyel korán kelő, alapból süketek, szóval lengyel ordibálásra kelek, sőt arra is alszok el. Ha egyszer hazaérek, soha többé nem akarok hallani egy árva lengyel szót sem, a jövőre nézve még az országot is nagyívben elkerülöm. Furcsa, hogy még/már 3 hét telt el, ahogy korábban írtam, itt az idő nagyon furcsán telik :) Viszont az embereken meglátszik a kemény munka és a kialvatlanság. Szóval bárkitől megkérdezed a táborban "Hogy vagy?" az első válasz az, hogy "Nagyon fáradtan, de...". Ez főleg a konyhásokra igaz, és valahogy mindenkin máshogy csapódik ez le, egyesek besavanyodtak, másokhoz nem lehet hozzászólni, mert robban, néhányan azért próbálják megőrizni a jókedvüket és feldobni az itteni életet. Én teljesen jól érzem itt magam, a munka tényleg kemény, de tudtam, mire vállalkozok, szóval nem nagyon értek meglepetések. Amit megfigyeltem még, hogy mindenkinél kialakult egy mánia, amit muszáj csinálnia. Valaki imád a mosogatónál a zuhanyizével spriccelni az edényeket, más pedig bolondul azért, hogy a folyékony vajat szétkenhesse a kenyéren; nekem a doboz lett a mániám. Imádom a kartondobozokat szétszedni, szétlapítani, mindig keresem a konyhában az üres dobozokat, amiket szét lehet szedni, szóval kezdjétek el gyűjteni otthon a dobozokat nekem :)

Mike velem nagyon jó fej, bár a Nyomit ő se szereti, úgy szokta szivatni szerencsétlent. De nekem olyan szépeket mond, hogy elolvadok tőle, kedden, amikor időben végeztem a salátabárral, és mindent megcsináltam, meghatódva mondta, hogy szeret :P, meg nem tudja mit fog csinálni nélkülem szerdán (mármint a salátabárral, mert szerda a day offom), és ha szeretném, hogy Justinnal közös day offunk legyen, csak szóljak neki, és elintézi. Meg az új szakácsnak is úgy mutatott be, hogy Sylvia a salátabár specialista. A saláta bár rám ragadt, azt hiszem ezt kell csinálnom nyár végéig. Már kezd egy kicsit herótom lenni tőle, mert a fél munkaidőmet a hűtőben töltöm, mert ott van az összes zöldség meg minden, ami kell.   Az angolom egyre jobb, bár még mindig arra koncentrálok, hogy megértsem őket. Bár a britekkel már nem is próbálkozok, ha mondanak nekem valamit, szimplán úgy teszek, mintha nem hallottam volna őket. Amúgy mindenkivel kijövök, bár kisebb nagyobb összetűzésekben volt már részem, de hamar túltettük magunkat rajta. A műszakokban dolgozás azért szívás, mert nem egy csoportban vagyok Noémivel, meg én délutánis vagyok, többet dolgozom, és mire végzünk mindennel este hihetetlenül elfáradok, mivel most csak 6-an csináljuk 15 ember munkáját.

A szabadnapunkon elmentünk a kisvárosba, teljesen olyan, mint a filmekben, tisztára beleszerettem. A képek már fenn vannak facen. Majd el szeretnék menni a könyvtárukba, már ki is néztem melyik könyvet olvasnám. A tábornak is van egy minigyűjteménye, főleg képregények és sci-fi könyvek, de van 1-2 normálisabb is. Most épp az Elnök embereit olvasom. A végén még megtanulok angolul... 

Azért sok előnye is van, hogy kitchen staff vagyok. Szinte mindenki ismer és én is ismerek szinte mindenkit. Van egy srác, aki szerint úgy nézek ki, mint a Pókemberben az orosz lány, akinek tetszik Peter Parker. Ezt mindenkinek elmondja, akivel találkozik, ilyenkor mutogat rám, és amíg nem hajtom el, addig ott mutogat, meg csodálkozik. Tegnap pedig megismerkedtem egy kedves angol fiúval (érdekes, az ő akcentusát értem...) bár nem sokat tudtam vele beszélgetni, mert félbeszakított minket az angol lány a konyháról, akivel már összevesztem egyszer. Ebből azt szűrtem le, hogy tetszik neki ez az angol srác, így még érdekesebb... 

Szerencse, hogy se Justin, se én nem vagyunk féltkenyek. Ha én az lennék, akkor egész nap idegeskedhetnék, mert bármikor látom, egy csapat lány veszi őt körül, és ilyenkor mindig produkálja magát... Bár most egész héten rossz kedve volt, és nem jött segíteni a konyhában, mert fáj a háta, és úgy kell dolgoznia. 

Más nem nagyon történt, csomó mókust látok, a mostani szobánkban tavaly magyarok laktak, mert tavalyi magyar Marie Cairet találtunk, és egy magyar zászlós törölközőt, amire ráírták, hogy "sucks" (szívás).